Ki ne emlékezne az 1990-es évek híres szupermodelljeire? A 2000-es év hatalmas botrányaira az anorexiás, bulimiás modelleket kifutóra küldő divatházak körül? A 2010-es évek környékén jeletnek meg az úgynevezett plus size modellek, majd pedig különböző szépségideálok hirdették: a szépség mindenkié! Tényleg mindenkié?
Alapjogi szempontból természetesen egyetértelmű, hogy a nyugati államok jogrendszerei nem differenciálnak senkit bőrszíne, testsúlya, nemi hovatartozása miatt. Ez az egyenlőség megjelenik vajon a divatvilágban is? Lassanként, de igen. A divat világa mellett ugyanakkor már más platformon is feltűnnek az adott kor nőideáljai. Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy az Instagram miként változtatja meg az eddig működő divatvilágot, de muszáj megemlítenünk a Snapchatet, és a többi közösségi média oldalt is, de egy korábbi bejegyzésben pedig a genderforradalom divatjogbeli aspektusait is feldolgoztuk. És Hollywood is beleszól a maga módján. Jennifer Lawrence Oscar-díjas színésznő például évek óta a Dior múzsája és rengeteg kampányának arca, de az örök fiatal Julia Roberts is fel-feltűnik a tévéképernyőn pár Calzedonia reklámspotban.
Magyarországon viszont inkább csak figyelemfelkeltő kampányok, divatbemutatók részeként léphetnek fel olyan modellek, akik nem felelnek meg a klasszikus, kb. 180 cm, vékony testalkatú női ideálnak. Többször fordult már elő olyan eset, amikor pusztán jótékonyságból hazai sztárok léphettek kifutóra, de szerencsére már Down-kóros modellekkel is kerültek bemutatásra kollekciók. A 2015-ös New York-i divathéten foglalkoztattak először Down-kóros modellt a világon.
Mint ahogyan az kicsit sejtethető az utolsó mondatból is kiderül, külföldön is inkább a “könnyen öltöztethető” modelleket keresik és foglalkoztatják bemutatókon, fotózásokon, ugyanakkor azt az időt már magunk mögött tudhatjuk, amikor a szőke 180-as centis modellek világát éltük. Az amerikai Vogue legfrissebb, márciusi címlapján már egy modell helyett heten szerepelnek, de a címlap pikantériája nem ez, hanem, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy szükség van a külföldről, esetleg a nemrégiben Trump által beutazási tilalom alá vont országokból származó modellek foglalkoztatására a divatiparban és nem csak az USA-ban, hanem világszerte. A migráció miatti diverz társadalmakban azért szükséges, hogy az egyes divatmárkák közelebb kerüljenek minden egyes fogyasztóhoz, továbbá hogy ezáltal segítsék elő az asszimilációt.
A 2017. márciusi amerikai Vogue címlapfotója, forrás: Vogue Facebook
És nagy szerencsénkre már nem csak a fast fashion brandek kívánnak minél szélesebb rétegnek eladni, bár csak a H&M kampányaiból lehetne egy külön cikket írni, hogy mégis hogyan próbál meg nem csak a fogyasztókhoz pénztárcájához, de a szívükhöz is kerülni, mondjuk egy-egy üzletben a valósághű próbababák alkalmazásával. A modellvilágban feltűnt pár évvel ezelőtt személyes kedvencem, Winnie Harlow, aki vitiligóban (pigmenthiányos a bőre) szenved és megjelenésével felbolygatta a divatvilágot. A ritka betegség egybként a Föld lakosságának nagyjából 1-2%-át érinti. A Plus Size modellek királynője kétségkívül Ashley Graham, akinek modellkarrierje ugyan már 2001-ben indult, első nagyobb munkáit 2008-9-re lehet tenni. Azóta megannyi kampányban szerepelt már, karrierje pedig felfelé ível a lassan 30 éves modellnek.
Apropó, kor. Pár éve a divatvilágban csak a babaarcú modellek köszöntek vissza különböző divatházak plakátjain és magazin címlapjain, sok esetben pedig akár kiskorú (14 éves kor alatti) modellekkel dolgoztak a művészeti vezetők. Ennek mára szintén vége! Adriana Lima például 35 évesen vonult végig tavaly decemberben a Victoria’s Secret fehérnemű márka show-ján, a Dolce & Gabbana pedig nem fiatalabb nőideált választott magának, mint Sophia Loren az egy évvel ezelőtt debütáló Rosa Excelsa parfümjének kisfilmjéhez.
A férfiakról se feledkezzünk meg. A Gucci kreatív igazgatója, Alessandro Michele felelős a többek között azon Gucci kollekciókért, amiket gyakorlatilag szétszed az internet kedves népe, egyrészt a modellek általuk kikiáltott csúfsága miatt, másrészt a kollekció általában túlságosan nőies darabjai miatt. Ahogyan igaz ez a női kollekciókra és divatbemutatókra, legyen ugyanaz igaz a férfira is: a modellek egyes művészeti vezetők szemléletét mutatják be megjelenésükkel. A bemutatott ruhákról pedig szerintem elegendő annyit megemlítenem, hogy egy-két kivételtől eltekintve az adott darabok azokban a formában sosem köszönnek vissza az utcán (értsd: Los Angeles, Párizs, Milánó, New York, London utcáit).
A szépség teljesen relatív. Ami szép nekem, biztosan nem lesz szép a mellettem hárommal arrébb ülő bácsinak, vagy néninek a villamoson, és ezzel sosem volt és nem is lesz baj. Azzal viszont már van, amikor úton-útfélen meg akarjuk arról győzni a másikat arról, hogy neki mi legyen a szép. Hagyjuk meg egymásnak a szépség fogalmát, és a divatban is értékeljük a művészi oldalt, ha a szépséget nem sikerül.
