Forrás: www.hollywoodreporter.com

A hidzsáb – mint az arab kultúra egyik legmeghatározóbb ruhadarabja – elindította divatkarrierjét. Olyan élvonalban lévő márkák kollekciójába sikerült beférkőznie, mint a Nike, az American Eagel vagy a Dolce & Gabbana.

A hidzsáb sportruházati karrierjét a Nike karolta fel. A márka márciusi bejelentése szerint a 2018-as tavaszi kollekciójukban a hidzsáb sportolóknőkre tervezett változata is szerepel fog. Ezzel a Nike az első olyan sportruházatot gyártó cég, amely globálisan teszi elérhetővé a terméket a professzionális sportolónők számára.

Bár a sporthoz alkalmas hidzsáb már régóta jelen volt a piacon, azonban a Nike által 13 hónapon keresztül fejlesztett „Pro Hijab” kifejezetten a versenyszerű sportolónők számára nyújt megoldást, mivel egy olyan rugalmas, könnyű anyagból fogják gyártani a terméket, amely minden muszlima fejére megfelelően tud majd illeszkedni.

Forrás: www.normmag.com

A muszlim sportolónők közössége már több alkalommal jelezte a sportruházatot gyártó cégek felé, hogy a termék hiánya akadályozza őket a jobb teljesítmény elérésében. Ezt az elmaradást kívánja a Nike pótolni. A jelentősége e lépésnek az, hogy mindezt egy amerikai cég vállalta magára.

Sok kritika érte a Nike-t, mind a muszlim ruházat melletti kiállása miatt, mind pedig azért, mert az egyenlőség és az elfogadás jelszavai alatt a jelen felfokozott politikai és társadalmi helyzetet kihasználva akar hasznot húzni a hidzsáb piacra dobásával (tudniillik a sportolókra tervezett hidzsáb már évtizedek óta hiánycikknek számított, a Nike mégis mostanra időzítette a termék megjelenését).

Abban azonban egyetértenek a kritikát megfogalmazó muszlim sportolónők, hogy még akkor is, ha nem tudnak azonosulni a kapitalista mamutvállalat politikájával, azt mindenki elismeri, hogy a Nike az egész világot lefedő kínálatával biztosítja a termék elérhetőségét, amelynek köszönhetően egyre több alkalommal teszi láthatóvá a muszlim sportolónőket és egyre több muszlima előtt nyitja meg a professzionális sportolóvá válás lehetőségét.

Forrás: www.change.org

A fennmaradó problémát az jelenheti, hogy sok sportszövetség szabályzatában tilalmazott a verseny során a fejfedő viselése. A FIBA (a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség) is ezek közé tartozott idén májusig, amikor – valószínűleg a Nike-val kötött szponzori megállapodásnak is köszönhetően – módosították a szabályzatukat és idén október 1-től lehetővé teszik, hogy a muszlim sportolónők hidzsábot viseljenek a meccsek során.

A 2017-es év nem csupán a hidzsábnak kedvez, hanem az azt viselő modelleknek is. A Nike termékének bemutatásával egyidejűleg debütált Halima Aden a new york-i és a milánói divathéten. A kenyai menekülttáborban született 19 éves lány ezek után villámgyorsan a divatvilág fő arca lett és ma már az IMG Models első hidzsábot viselő modellje. Júniusban pedig ő lett az első hidzsábot viselő modell, aki a Vogue magazin címlapján szerepel.

Forrás: www.designscene.net

Aden úgy érzi, hogy az a feladata, hogy lerombolja a muszlim nőkkel szembeni sztereotípiákat, félreértéseket. Elmondása szerint „a muszlimoknak több pozitív történetre van szükségük”, illetve azt kívánja sugározni a fiatal lányok felé, hogy az ember nem csak félmeztelenül lehet szép.

Ezt a gondolatmentet közvetíti – az online vásárlásnak és a szociális médiának köszönhetően elterjedő – „modest fashion” (visszafogott divat) elnevezésű divatirányzat, mely egyszerű, hivalkodásmentes és a szigorú vallási előírások mellett is hordható, de mégis divatos ruhákat kínál. A muszlim nők körében pedig egyre nagyobb az igény a visszafogott termékekre. Ez kifejezetten a fiatal korosztályra igaz, akik hitük megélése mellett szeretnének divatosak is maradni.

Forrás: www.stylist.co.uk

Ezt a piaci potenciált ismerete fel a Nike, illetve az olyan nagy nyugati divatcégek, mint pl. a  DKNY, Tommy Hilfiger, Oscar de la Renta, Zara, Mango vagy a H&M, akik pedig örömmel merítik ki a muszlim fogyasztók vásárlóerejét.

Nemrég érkezett be a New York-i kerületi bírósághoz Danny Clinch, világhírű fotós keresetlevele, mi szerint a Forever 21 és az Urban Outfitters jogtalanul használta fel a fotós képeit. Egyik közülük a Rolling Stone magazin címlapján is megjelent Tupac Shakurról, ami egyben minden bizonnyal a rapperről valaha készült legismertebb fotó.

Alperesként nem csupán a fenti két fast fashion cég lett megjelölve, hanem nyakig benne van az ügyben a Bioworld Merchandising (a szóban forgó pólók gyártója) és a Planet Productions (a cég, mely felhasználta Tupacról készült képeket), valamint Amaru/AWA Merchandising (Tupac jogkezelője védjegy és képmáshoz való joga tekintetében) is.

Kép forrása: vanityfair.com
Fotós: Danny Clinch

A felperes keresetlevelében leírta, hogy miután elkészítette a képeket, rövidesen regisztrálta is az amerikai szerzői jogi hivatalnál a művekre vonatkozó jogait előírásszerűen, és hivatalosan 2002 januártól kezdve érvényes a regisztráció. A kép elkészültekor egyébként még nem volt igazán befutott Tupac, de a fotós már a képek megkomponálásakor ügyelt arra, hogy ha egyszer a rapper berobban a köztudatba, ezek a fotók alkalmasak legyenek akár a Rolling Stone címlapjára való megjelenésre is, tehát nem véletlen, hogy hivatalos úton is dokumentálta, hogy ő a képek alkotója.

A Time magazin interjúja a legendás fotóssal

Hozzá kell tenni azonban, hogy – mint hazánkban is – a szerzői jogi védelem nem lajstromozáshoz kötött (ellentétben a védjegy- vagy szabadalmi oltalommal), hanem a szellemi tulajdonjog legteljeskörűbb védelmét élvezi a szerző a művére nézve, annak elkészültének pillanatától. A regisztráció „csupán” teljes bizonyító erővel támasztja alá e tényt, hogy ki, és mikor készítette el a művet, így – ha jogvitára kerül sor, e tény igazolására a dokumentum felhasználható.

De térjünk vissza Clinch ügyéhez. A keresetlevélben felvázolt tényállás a következő: 2011-ben az Amaru/AWA (Tupac jogkezelője) a Planet Productions-nek engedélyt adott arra, hogy felhasználják a képeket termékeiken, mindazok ellenére, hogy a szerzői jogi jogosult, azaz Clinch erre semmiféle megbízást, engedélyt nem adott a feleknek a keresetlevélben elmondottak szerint. Azt pedig mondani sem kell, hogy a két cég között létrejött szerződésben Clinch neve nem kerül még említésre sem. 

A közös jogkezelés intézménye egyébként elég gyakori azokban az esetekben, amikor a szerzők maguk nem tudják ellenőrizni saját műveinek felhasználását, illetve maguk a művet felhasználni kívánóknak sincs lehetőségük személyesen felkeresni a szerzőt az engedély beszerzése miatt. Ilyenkor a szerző megbíz egy jogi személyt (jelen esetben ahogy Tupac, vagy aki az ő szerzői jogainak jogutódja, az megbízta Amarut), amely jogosult eljárni az ő nevében.

A keresetlevélben viszont nem csak a jogkezelőt, hanem a Tupac-képek felhasználóját is hibáztatja a felperes, hiszen az egy dolog, hogy úgy lépett fel előtte az Amaru, mintha jogosult lenne szerződni vele, azonban nem járt el kellő gondossággal az ügyben, nem járt utána, hogy valóban jogosult-e ilyesmire az Amaru (vagy utánajárt ugyan, de vétek lett volna egy ilyen lehetőséget elszalasztani…).

A per tárgya: a hírhedt Tupac-pólók
Forrás: consumermediallc.files.wordpress.com, artsy.net

A Planet Productions, megkapva az engedélyt Tupac jogkezelőjétől, a gyanúsnak mondható körülmények ellenére megadta a megbízást a Biowordnek, hogy gyártson le néhány ezer pólót a képek felhasználásával, valamint hozza őket forgalomba. Így kerül képbe, és végződik a jogsértő láncolat a Forever 21 és az Urban Outfitters-el: a Bioword e két fast fashion óriásnak adta el a szóban forgó pólókat, ők pedig nekünk, vásárlóknak, akik mit sem sejtve vásárolhattuk meg e termékeket, okozva ezzel Danny Clinch-nek - elmondása szerint - cirka 600.000 $ (mintegy 166 millió magyar Forint) veszteséget.

Bírósági tárgyalásra még nem kerül sor, de kíváncsian várjuk a fejleményeket, melyről természetesen beszámolunk az olvasóknak, bár a helyzet elég egyértelmű, amennyiben Clinch tényleg nem adott felhatalmazást Tupac jogkezelőjének, hogy eljárjon az ügyben. A kérdés csak az, kinek a felelősségét állapítja meg a bíróság?

Karmen Pedaru and Simon Nessman for Michael Kors, photographed by Mario Testino, Spring/Summer 2011

A divatvilágban jártas emberek minden bizonnyal ismerik mind Michael Kors, mind pedig Jimmy Choo neveit. A Michael Kors márka rendkívül praktikus tote táskáival hazánkban is hatalmas népszerűségnek örvend, Budapest-szerte több üzlettel is találkozhat az amerikai divatcég letisztult kreációira éhes fogyasztó, addig Jimmy Choo - főleg - lábbelikért már külföldre kell látogatni, vagy megrendelni. A Jimmy Choo cipőket a divatra fogékony magyar közönsége a külföldi Vogue divatanyagain túl a Szex és New York kultikus sorozatából ismerhette meg. A két márka közönsége nem éppen ugyanaz: amint az már a magyarországi megjelenésből is látszik, a MK sokkal inkább a nyugati országok középosztálya (Magyarországon inkább már a felső-középosztály) számára elérhető, míg a Jimmy Choo egy jóval magasabb jövedelemmel rendelkező réteget céloz meg prémium áruival. 

Az amerikai Michael Kors márka 1,2 milliárd dollárért (kb. 354,5 milliárd magyar forintnak megfelelő összegért) vásárolta meg a Jimmy Choo márkát a brit JAB Holding Co-tól. A Jimmy Choo kreatív igazgatója, Sandra Choi, aki egyébként már szinte a cég indulása óta dolgozik Jimmy Choonál (hiszen nagybátjya maga Jimmy Choo), szintén üdvözölte a hírt, ugyanis tartott attól, hogy nem olyan cég vásárolja majd fel a vállalatot, aminek fő profilja a divat és azon belül is a luxusholmik, hanem például egy kínai magánszemély, akinek semmi tapasztalata nincs a luxusmárkákat illetően. Sandra Choi természetesen továbbra is kreatív igazgatóként tevékenykedik majd a Jimmy Choo márkánál. 

Maga az üzleti stratégia középpontjában továbbra is a növekedésé marad a főszerep. Az MK üzleti terve túlmutat a tavalyi eladások megduplázásán: a 470 millió dolláros bevételének több, mint kétszeresét tűzte ki célul, nevezetesen 1 milliárd dollár a végcél. További üzletek nyitását tervezik, valamint az internetes eladásokra fognak különös hangsúlyt fektetni és továbbra is középpontban maradnak a táskák. Addig a Jimmy Choo márka éllovasa továbbra is a csodálatos stilletok lesznek. Ugyanakkor az együttműködés ennél még jóval többet adhat a divat szerelmeseinek: még több (és más) Michael Kors lábbelit és Jimmy Choo táskát. A Michael Kors elnöke és vezérigazgatója elmondta a Business of Fashion oldalnak, hogy csodálják, amit az LVMH cégcsoport mível a luxusdivat piacon. "Fókuszálni fogunk a piacvezető divatmárkákra, amik nem csak a piacot uralják, de egyben divatdiktátornak is tekinthetők."

A Jimmy Choo eladására egyébként nem kellett sokat várni, áprilisban került eladósorba a vállalat, ugyanis a JAB Holding Co. inkább más területeken kíván beruházni. Valószínűleg ilyen hatalmas értékű vállalkozás felvásárlás (M&A) várható a jövőben is, hiszen a Jimmy Choo is nemrégiben váltott a nyilvánosság számára is elérhető cégformára, hasonlóan a Ferragamo és Prada márkákhoz. Mi mindenesetre lelkesedéssel várjuk, hogy születik-e a két márka házasságából szerelemgyerek. 

Michael Kors divatbemutató, tavasz/nyár 2006

Pár hónappal ezelőtt az Instagram saját Instagram fiókján egy nagyon figyelemfelkeltő és esztétikus műlábat ábrázoló posztra lettem figyelmes. Ahogy ilyenkor szokás ennél a felhasználói fióknál, azon a napon az adott képhez tartozó történeteket Instagram Storyban mutatták be, amiből megtudhattam, hogy egy tervezőpárosról van szó, akik lábprotéziseket gyártanak, csak nem éppen a megszokott bőrszínben és árnyalatban, hanem egyedileg megálmodott mintákkal tarkítják a művégtagot. Nagyon megtetszett az ötlet, és eszembe is jutott egy évekkel ezelőtt olvasott cikk,  amiben leírták, hogy a Boston Maratonon megsérült nő, aki akkor elveszítette a lábát, majdnem egy évvel később újra viselhetett magassarkút egy direkt neki készített, magassarkú cipő viselésére alkalmas protézisnek köszönhetően. 

M I S S I O N: to provide a shopping experience and choice of styles for our clients � . .#alleles #prostheticcovers #inclusivefashion #createchoice #colorpop #designforall

A post shared by ALLELES Design Studio (@alleles) on Jun 10, 2017 at 10:31am PDT

Sajnos rengeteg ember kénytelen valamely végtagja nélkül élni. A kanadai ALLELES Design Studio viszont egy piaci rést talált, és egyedi protéziseket gyárt olyan emberek számára, akik vagy így, vagy úgy, de elveszítették alsó végtagjukat. Az ALLELES Design Studio küldetése, hogy az emberek többé ne takarják el protézisüket: "Teljesen új és bátorító élményt kínálunk ügyfeleinknek" - nyilatkozta a cég egyik alapítója és a protézisek megálmodója, McCauley Wanner az Instagramnak. Hozzátette, hogy előttük még senki sem készített ilyet, és ezért a vásárlókkal el is kellett hitetniük, hogy szükségük van a menő protézisekre. 

Személy szerint úgy gondolom, hogy egy végtag elvesztését egyáltalán nem kell takargatni. Attól, hogy ez a helyzet, senki sem lesz több, vagy kevesebb és semmi esetre sem lehet borzasztó. Élni jó, a divat pedig mindenkinek jár, mindenkinek joga van hozzá. A Divatjog Blog szerkesztősége egyöntetűen egyetért abban, hogy az önmegvalósítás, az önkifejezés egyik eszköze a divat és mint ilyen, minden embert megillet az ehhez való jog, amit akár nevezhetünk a véleménynyilvánítás szabadsága egyik alfajának is. 

Cant believe we are currently being featured on the @instagram story with @ampuseek �!!! Head over to their page to see some behind the scenes of our studio. ����❤️ Thanks so much for featuring us as part of #��❤️ #canada150 #alleleswomen #instagram

A post shared by ALLELES Design Studio (@alleles) on Jun 6, 2017 at 1:01pm PDT

Magával a kezdeményezéssel és a mindennapi élettel kapcsolatban megkérdeztem Szemler Renit, akivel egy városban nőttünk fel, és aki 2004-ben elveszítette az egyik lábfejét és másik lábát combközéptől lefelé. A baleset és a végtag amputáció következtében Renin azóta több tucat műtéti beavatkozást végeztek el - ő ennek ellenére pedig egy életigenlő életet él a gyönyörű Tatán. 

Reni, amikor meglátta az ALLELES által gyártott lábakat, egyből megtetszett neki és nagyon szívesen is viselne hasonlót: "Igaz, hogy feltűnőbb lenne egy műláb, viszont egyúttal sokkal esztétikusabb is, mint a mostani bőrszínűek." Fontos különbség a hagyományos, bőrszínű protézisek és az ALLELES modelljei között, hogy az ALLELES darabok átlagosan 400-465 dollárba kerülnek (119.000-137.000,- Ft körül, a mai árfolyamon), a személyreszabottak viszont már 1500 dollárt kóstálnak (mai árfolyamon kb. 443.000,- Ft), addig a klasszikus protézisekre általában van társadalombiztosítási támogatás.

Beszéltünk pár szót arról is, hogy egy olyan kisvárosban, mint Tata, mennyire nehéz tolószékkel teljes életet élni: "Sajnos vásárolni kizárólag a DM és Rossmann üzletekben tudok, mert a butikok nagyrészében van lépcső és egyedül ezen nem tudom átverekedni magam, de szerencsére van segítségem is, bár ennek ellenére a különböző kátyúk, padkák miatt még mindig nehézkesebb a közlekedés a városban, egyedül nem tudnék boldogulni. Ugyan már 2008 óta van protézisem, sajnos egy életmentő májátültetés miatt csak mostanában jutottam el odáig, hogy elkezdjem megtanulni, hogyan kell használni." 

Miközben a high fashion világa vagy épp Párizsban egyik couture show-ról a másikra jár - vagy kíséri azokat figyelemmel a világ más pontjáról, addig a fast fashion atmoszféráját sajnos sokkal szomorúbb hír járta át a napokban. A bangladesi Dhaka melletti városban levő ruházati üzemet robbanás rázta meg, melyben legalább tizen életüket vesztették és többen megsérültek. A The Fashion Law beszámolója szerint az üzemben, amelyben a Multifabs elnevezésű helyi cég gyártatott, hétfőn robbant fel valószínűsíthetően a kazán, miközben a gyárban karbantartást végeztek. A Multifabs honlapja szerint több európai divattársasággal is együttműködik, viszont arról nem található pontos információ, hogy pontosan mely márkákkal dolgoznak együtt.

Fotó: The Guardian

Ez a katasztrófa a közelébe sem ér a 4 évvel ezelőtti, Rana Plazaban történt, több, mint ezer életet követelő tömegszerencsétlenségnek, de érdemes ezen eset kapcsán is elgondolkodni, hogy a fast fashion márkák nagyrésze továbbra is olyan országokban gyártat, amelyekben nemhogy Európai Uniós standardoknak nem felel meg a gyárak többsége, de az ott munkavállalók jelentős hányada gyakorlatilag életét kockáztatva keresi meg a napi 4-5 dollárját. 

"Bangladesi ruhagyári munkás"
Forrás: america.aljazeera.com

A Multifabs üzemi balesetében a kazán állítólag német gyártmány volt, és épp a robbanás előtt pár héttel ellenőrizték a működését és állapotát. Bangladesh egyébként nagyjából évente 28 millió dolláros bevételt hozó ruhagyártó iparnak ad otthont, amely összes export bevételének a 80%-át jelenti. A 2013-as Rana Plaza-i tömegszerencsétlenség után megnőtt az igény a biztonsági szabályok szigorúbbá tételére. (Igen sajnálatos, hogy mindehhez több, mint ezer ember halála kellett.) Ennek fényében pedig a nagyobb gyárakra különleges figyelmet szentelve különböző audit bizottságokat hoztak létre, és nagyszabású ellenőrzéseket is tartottak. A Multifabs gyáránál 2 évvel ezelőtt tartottak ellenőrzést, aminek zárójelentésében az auditorok felhívták a figyelmet a Multifabs kazánjára, ugyanis azt nem látták el tűzállószerkezettel. A Multifabs egyébként havonta nagyságrendileg 6 millió dolláros bruttó bevételt produkál.

Mindennek tükrében igen erősen megkérdőjelezhető, hogy valóban történt-e érdemi változás a Rana Plaza-i baleset óta, vagy csupán egy újabb szerencsétlenség kell ahhoz, hogy tényleges lépéseket tegyenek a biztonságos bangladeshi ruhagyártás érdekében.

Beszélgetésünk során a Wink képviseletében megjelenő lányok - Németh Emese, kreatív szakmunkás (sic! :) ), Grábits Ágota és Macovei Kitti tervezők - nem csak a saját véleményüket osztották meg velünk, hanem minket is megkérdeztek arról, hogy mit gondolunk az üzleteikről, magáról a Wink újjászülétéséről és hogyan lettünk szerelmesei az új kollekciójuk darabjainak, ugyanis nekik kiemelten fontos a feedback termékeikről, szívükön viselik a munkáik sorsát. Megkérdezték azt is, hogy mit gondolunk a weboldalukról, az értékesítésről, melynek kapcsán Zsuzsi lelkesen beszámolt a Fashion Street-i boltban dolgozó eladó zseniális marketing érzékéről, hogyan hagyta magát rábeszélni élete első Wink cipőjére.

Grábits Ágota, Macovei Kitti és Németh Emese

Célunk az volt, hogy ne kifejezetten high fashion árkategóriájú termékeket hozzunk létre, hanem a cipők árban elérhetőek legyenek és ehhez hálistennek a Wink egy nagyon jó alapot tud már biztosítani azáltal, hogy rég bejáratott márkáról van szó, több partnerrel országszerte és lehetőségünk van Európa több pontján is gyártani, modellenként több száz darabot. Ami azért nem mindegy, mert a gyártás során a technológia elkészítése is külön költséggel jár, ami több száz tételes, darabonkénti rendelés esetén nem annyira megterhelő és könnyebb infrastruktúrálisan is létrehozni bármi újat.

A cég jelenleg 25 éves, és úgy lett sikeres, hogy a redszerváltást követő áruhiány és piac megnyílása által elsőként a Wink importált Kínából lábbeliket, melyek messze jobb minőségűek voltak, mint az akkori kínálat az országban. Ez volt a Wink első generációja, a sportos vonal, olcsó cipők, melyben körülbelül másfél éve történt egy generációs váltás: Wei Xiang átadta fiának, Zifengnek az üzletet, mely gyökeresen megváltoztatta a márkát: divatérzékeny, stílusorientált vonalat akart készíteni a Winkből. Magyar tervezőket keresett, építészekkel is kollaboráltunk az üzletek enteriőrjének kialakítása során, tekintettel arra, hogy Zifeng építészként végzett. Ez az új, fiatalos vonal, melyet a minimalista, letisztult design jellemez leginkább.

Folyamatosan próbáljuk elválasztani a régi, kínai vonalat az európai, prémium vonaltól, azonban ez sokszor nem egyszerű. Egyrészt, mert a Wink még a régi, kínai cipőit a mai napig például egy-két ukrán nagykerben hamisítják is, - melyből per egyébként nem lett, vagy legalábbis nem tudunk róla, viszont ez mutatja, hogy márka értéke még a "régi" Winknek is van, csak nem szeretnénk, hogy az új, dizájnosabb koncepciót megcélzó közönségünk ezzel azonosítsa a Winket, hiszen merőben más a két vonal. Másrészről még mindig küzdünk a Winkkel kapcsolatos előítéletekkel, pont a fentiek miatt, és bár lehet egyszerűbb lett volna egy teljesen új márkát kreálni az újgenerációs Wink termékeknek, a vezetőség mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a 25 év alatt felépített Wink fennmaradjon, csupán új utakat akartak nyitni.

Habár ezt a sztorit nehezebb eladni, nehéz kilépni a skatulyából: először általában szkeptikusak a vevők, viszont miután megismerkednek a termékekkel, mindig pozitív a csalódás.

Elárulták, hogy nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy ez a pozitív csalódás megtörténjen, de ez felfogható izgalmas kihívásként. „Ami például látványos változást hozott, hogy elkezdtük forgalmazni termékeinket a Borgo üzleteiben is, és a vásárlók- látva cipőinket olyan márkák mellett, mint pl. Vagabond vagy Geox, sokkal kevésbé voltak bizalmatlanok.

Remélhetőleg a régivonalú Winktől sikeresen elhatárolódhatunk a különböző nagynevű magyar tervezőkkel végzett kollaborációk során: például Csalár Bence által jutott el a divatérzékenyebb réteghez, Vágó Réka kollekciója még egy hónapja jött ki, korai még következtetéseket levonni."

A gyártás során nagyon sok mindenre oda kell figyelni, milyen technológiával, milyen anyagból készüljön az adott modell: "termékeinknél a kényelem központi szempont, a tervezés során készített prototípusokat a saját lábunkon teszteljük, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a gyártóval, hogyan kéne finomítani a modellen, hogy majd végül általában kb. 2-3 verzió tesztelése után megszülethessen a tökéletes, üzletekben kapható darab.

A gyártás egyébként Európa több országában zajlik, nem tudunk mindent egy helyen előállíttatni, mivel a beszállítókkal nem állunk közvetlen kapcsolatban, illetve az anyagbeszerzéssel nem foglalkozunk, ezt a gyártókra bízzuk. Néha viszont, ha mi látunk valahol egy anyagot, ami megtetszik, szólunk nekik, hogy abból szeretnénk az adott darabokat készíttetni.

Jogi kérdésekkel csak érintőlegesen találkozunk, például az évek során elsajátítottuk, hogy gyerekcipő milyen anyagból készülhet kizárólagosan, de ezek belénk ivódnak előbb-utóbb. A gyártókkal kötött szerződéseinknél ügyelünk arra, hogy belekerüljön a klauzula, hogy a gyár nem tüntetheti fel referenciaként sehol a cipőinket, ugyanis volt egy elég kellemetlen esetünk, mikor az egyik gyár a weboldalán az általunk tervezett cipőt referenciaként tüntette fel, és azt gyakorlatilag bárki meg is rendelhette.” Ebből sem lett komoly jogvita, de tanultunk az esetből.

Egyediség révén kitűnni a divatpiacon komoly feladat, a cipőknél pedig hatványozottan nehéz a helyzet: egyszer például megálmodtunk egy cipőt, heteket dolgoztunk rajta, aztán szembe jött pár nappal később Pinteresten. Valószínűleg van egy kollektív tudata a dizájnereknek így gyakran megesik, hogy hasonló termékeket tervezünk egymástól teljesen függetlenül. A lábbelik terén különösen nehéz újítani is, hiszen a cipő felépítése nagyon kötött (sarok, talp, felsőrész, stb.), és ha valaki nagyon extravagáns cipőt dob a piacra, az mindig rizikós: egyrészt lehet, hogy eladhatatlan, és az is előfordulhat, hogy nem véletlenül nem alkottak még olyan lábbelit, mert a viselése felér egy kínzással.

Bár inkább a fekete színű cipők a legkelendőbbek, igyekszünk kísérletezni a színekkel: alapvetően a koncepció a minimál, letisztult, modern, stílus, viszont egyre bátrabban dobjuk fel színekkel őket és kipróbálunk extrémebb fazonokat is.

Ami a kísérletezés egyik hátránya, hogy jelenleg nagyon sok, talán túl sok cipőnk van piacon, azonos fazonok, színekkel együtt kb. 80-100, amit mi szeretnénk lecsökkenteni 40-re, mivel jobb a vásárlóknak is egy letisztult egységes kép.

Ugyanakkor jelenleg még magunk is keressük a saját hangunkat. Még nem teljesen kiforrott, egységes a mi, illetve az új Wink stílusa sem, viszont sok szabadságot kapunk a kísérletezésre, mely nem csak számunkra fantasztikus, de a vásárlók pozitív visszajelzései is mutatják, hogy az alkotói szabadság megléte elképesztően fontos, főleg azért, mert a márka így tudja hitelesen megszólítani a célközönségét."

- Kovács Gerti és Szabó Zsuzsi

A bíróságokon már rengeteg érvelés elhangzott annak tekintetében, hogy egy bizonyos dizájn miért nem azonos egy másikkal és kérik a felperes keresetének elutasítását ezen érvelések alapján. Az érvelések általában mind ugyanúgy kezdődnek: az adott, per középpontjában álló ruhadarab/táska/cipő megfelel az egyediség feltételének. A Milánói Bíróság egyikén azonban még a bíróság maga is meglepődött, amikor a különbséget az alperes (és jogi képviselője) arra alapozta, hogy a szóban forgó táska piacra dobásával azért nem sértették meg a felperes jogait, mert a táska bőrből készült - műbőr helyett.

Fotó: Bruce Weber 

Sok divatrajongó tisztában van azzal, hogy Stella McCartney gyönyörű táskái egytől egyig műbőr darabok, és jelen bejegyzésünk tárgyában pedig a méltán híres Falabella táskája áll, mely szintén műbőrből készült. A fenti, műbőr-bőr különbségre kihegyezett érvelés pedig a McCartney (UK) v. Imax S.r.l. (IT) perben hangzott el, amelyet a Stella McCartney az elmúlt időszakban az Amerikai Egyesült Államokban zajlott perek (az egyikben például az ellenérdekű fél Steve Madden volt) okán indított meg. A londoni illetőségű McCartney divatház a keresetét védjegy és formatrvezési mintaoltalom megsértése, valamint tisztességtelen piaci magatartás jogcímeken adta be. 

Az Imax jogi érvelése azontúl, hogy a per középpontjában álló két táska anyagában különböző, a formájuk különbözőségére, valamint a vállpánt létére és nemlétére épült. McCartney keresete szerint az Imax a 8 évvel ezelőtt bemutatott Falabella táska népszerűségéből úgy akart hasznot húzni, hogy az Imax saját ridiküljét "Stella McCartney táska változataként" hirdette. McCartney egyébként az EU illetékes hivatalánál 2009-ben védjegy-oltalomért folyamodott, melyben később részesült is maga a Stella McCartney név. 

Az Imax a per folyamán egyébként azzal is próbált érvelni, hogy McCartney Falabella táskája nem felel meg az egyediség megfelelő mércéjének, ugyanis a láncpánt már rég jelen volt a piacon (kereseti ellenkérelmében a Chanel táskáit hozta fel), amelyre McCartney jogi képviselői akként reagáltak, hogy a láncpánt kellőképpen különleges és egyedi, tekintettel annak trapéz alakú láncszemeire, valamint arra, hogy a lánc követi a táska vonalát, szélét, varrásvonalát és egyben figyelemfelkeltő hatással is bír. 

A klasszikus Chanel, forrás: Pinterest

A Milánói Bíróság helyt adott McCartney keresetének, és mivel az Imax ellenkérelmében a Chanel táskákat hozta fel példaként, ítéletében kitért arra is, hogy a Stella McCartney Falabella táska és a Chanel klasszikusa kellőképpen elhatárolható, teljesen egyedi két dizájn. A bíróság megállapította, hogy az Imax a Falabella táska minden egyedi és lényeges jegyét felhasználta saját táskájának elkészítéséhez és még a Stella McCartney, világszinten is ismert védjegyet is jogtalanul használta fel hirdetéseiben. Az Imax-et kötelezte a bíróság, hogy fizessen meg kártérítés címén McCartney-nak 110.000,-EUR-t (azaz kb 34 millió Ft-ot). A kártérítés ilyen magas mértéke esetleg csábító lehet más olyan márkák számára, akik darabjait az Imaxhez hasonlóan sokkal olcsóbban hozzák forgalomba, valamilyen mondvacsinált egyediséggel. Azért szerintem várjuk meg, hogy fellebbez-e az Imax, mindenesetre én még (divatjogi) kereseti ellenkérelemben nem találkoztam a műbőr-bőr különbözőségére épülő érveléssel, de úgy tűnik, a bíróság egyáltalán nem tartotta relevánsnak, hogy valódi, vagy pedig állatbarát anyagból készültek-e a táskák.