Ahogy azt a bemutatkozó bejegyzésben ígértem, az alábbi cikkben a divatban a másolás paradox szerepét mutatom be. 

Alig fél évszázada a divat óramű pontossággal működött: a legújabb trendek divatbemutatók által lettek először a közönség elé tárva, és divatmagazinok mutatták be a tavaszi, nyári, őszi téli időszakok kollekcióit, majd azok körülbelül egy-két hónap múlva hozzáférhetők lehettek az üzletekben.

Ez a rendszer mára teljesen eltűnt: a legnépszerűbb márkák hetente dobnak piacra újabb és újabb kollekciókat, melyek az olcsóbb utánzatai a high fashion dizájnoknak, és az áraik olyan alacsonyra lettek leszállítva, hogy néhány ruhadarab annyira olcsóvá vált, hogy a vásárlónak még akkor is megéri megvenni, hogy egyetlen viselés után kidobja. Az utóbbi két évtizedben ez az új modell virágzott fel, és forgatta fel gyökeresen a divat világát: ez a jelenség az ún. gyors divat, azaz fast fashion, mely az Egyesült Államokból származik, ahol a divatcikkek szellemi tulajdonjogi védelmét mindig is megtagadta a jogalkotó, arra alapozván, hogy az ez által kialakuló verseny ösztönzi az innovációt a kreatív iparban.

A bal oldalon Piperlime cipő 59$-ért, mellette az eredeti Jenny Kaine cipő 450$-ért
Forrás: http://www.shefinds.com/

E jelenség természetesen a divatot követni vágyó fogyasztóknak hatalmas szenzáció, de mi van a tervezőkkel, vajon ők szenvednek-e anyagi veszteséget, visszatartja-e a kreativitásukat a másolás? A fentiek alapján könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a tervezők sokkal nehezebben tudnak érvényesülni, és főleg befutni, mivel bárki lemásolhatja a dizájnjait, bármiféle jogi következmény nélkül.

A történet ismerős: egy híresség felölt egy új, szokatlan stílusú ruhát. Ez a darab státusszimbólummá válik, mely keresletet teremt az adott termékre szélesebb körben. Viszont ahogy egyre többen és többen vásárolják meg a ruhadarabot, az elveszíti egyedi, újszerű jellegét. Amikor ez megtörténik, minden kezdődik elölről, megjelenik egy új trend, melyet idővel felvált egy másik, és így tovább. A divat körforgása tehát arra készteti a divattervezőket, hogy újabb és újabb kollekciókat alkossanak, s ez teszi a divatipart színesebbé és élettel telivé.

Ugyanakkor, ha jobban megnézzük, mennyi idő- és anyagi befektetéssel jár egy önálló kollekció megtervezése, mégsem olyan egyértelmű a másolás pozitív hatása.

A tervezők legelőször egy igen átfogó kutatómunkát készítenek arról, hogy a következő kollekció piacra dobásakor mely színek, fazonok, trendek lesznek népszerűek. A tervezés csak azt követően jön, hogy az alkotó összegyűjtötte az összes inspirációt és konkrét ötleteket a dizájnokhoz. Amikor a tervek készen állnak, a készítő először kézzel készített prototípusokat állít elő, különböző szín- és anyagvariációkkal, melyeket újra és újra módosít, egészen addig, még létre nem jön a tökéletes verzió, és készen nem áll a gyártásra és a divatbemutatón a közönség elé tárására.

E rengeteg munka azonban sokat veszít értékéből, a fast fashionnek köszönhetően. Seema Anand, a Simonia Fashions cég (mely a Macy's illetve Forever 21-nak forgalmaz termékeket) vezetője nyíltan vállalja, hogy más dizájnjai nem csupán inspirációs forrást szolgáltak termékeinek: „ha meglátok valamit a Style.com-on, annyi csupán a teendőm, hogy elküldöm a képet a gyártónak, és azt mondom, szeretnék valami ehhez hasonlót.” Az indiai gyár hónapokkal az eredeti verzió piacra dobása előtt már az üzleteikbe tudja a másolatokat szállítani. Az persze csak hab a tortán, hogy a cég készített egy számítógépes programot, mely képes átdolgozni a lemásolni kívánt terméket olyan verzióba, mely alapján a gyártó pár nap vagy akár néhány óra alatt képes azt legyártani.

A fenti példa úgy gondolom, nagyon jól mutatja, hogy a másolásra egy teljes iparág épült, és a legnagyobb probléma ezzel az, hogy az eredeti termékek elvesztik exkluzivitásukat jóval azelőtt, hogy lehetőség adódna forgalmazásukra. Ugyan azt mondják, hogy a luxusmárkák nem fognak ezáltal veszíteni a vásárlóik közül, hiszen aki megengedheti magának, nem választja az olcsóbb, gyengébb minőségű verziójukat.

Ám felmerül a kérdés, hogy szívesen vásárolja-e meg a fogyasztó azt a ruhát, cipőt vagy táskát, ha azokkal szinte összetéveszthető verziók nap, mint nap szembe jönnek vele az utcán?

Az alábbi történetben egy szempillaspirál kalandos életét ismerheti meg a kedves Olvasó; nem csupán a reggeli szempillaspirálozásról lesz szó, hanem a kis szépítőszer jogi története kerül reflektorfénybe. 

Adott a nemzetközi védjegy bejelentési eljárás, amelynek a keretében a Coty Germany GmbH kérelmezte, hogy több országban, többek között a magyar Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala is részesítse oltalomban kishazánk területén a márka nemzetközi védjegyét, a Manhattan Supersize Seductive Eyes elnevezésű szóvédjegyét. 

A nemzetközi védjegy bejelentésről annyit érdemes tudni, hogy a kérelmező, aki szeretné a védjegyét levédetni a Madridi Megállapodás és Jegyzőkönyv bármely részes államában kérelmezheti a Nemzetközi Irodánál védjegyének lajstromozását. Ezen kérelemben meg kell jelölni, hogy pontosan mely országokra is kéri a védelmet a védjegy bejelentő, és ezekben a megjelölt országokban az ilyen, nemzetközi kérelmet úgy kell elbírálni, mintha azt annál a hivatalnál/irodánál nyújtották volna be, amely előtt a kérelmező igényli a védjegy oltalmat. 

Kép forrása: Pinterest

A Coty Germany GmbH - amelynek érdekeltségébe tartozik a Manhattan nevű sminkmárka is  többek között például a Calvin Klein parfümök mellett - bejelentésének napja még 2013 decemberében volt, a magyar bejelentésre pedig 2014. május végén került sor. 2015 márciusában történt ugyanis, hogy a magyar Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) elutasította a védjegy bejelentési kérelmet, és indokolta azzal, hogy a védjegy nem felel meg többek között magyar védjegytörvényben foglaltaknak, különös tekintettel arra, hogy a Manhattan elnevezés utalhat a kozmetikum földrajzi származására, holott a Manhattan Kozmetikumok székhelye, akárcsak a Coty Beauty-jé, Németországban van, és ez alkalmas lehet a fogyasztók megtévesztésére. A megtévesztés alapja szintén a Manhattan elnevezés: a fogyasztó könnyen gondolhatja azt, hogy a sminkmárka amerikai származása miatt, holott a kozmetikum maga is német, nem csupán a gyártó cég székhelye. 

Az SZTNH elutasító határozata ellen a Fővárosi Törvényszéken lépett fel a kérelmező, és a bíróság új vizsgálatra szólította fel az SZTNH-t, rámutatva arra, hogy sem a kérelmező székhelye, sem pedig maga a kozmetikumot gyártó márka nem köthető össze a New York-i metropolisz városrészével. 

A bíróság kérelmezőnek kedvező döntése nyomán viszont, 2016. február 15-én az SZTNH elismerte az oltalom fennállását, így a Manhattan Supersize Seductive Eyes Magyarországon oltalomban részesül.

Kedves Olvasók!

A 2016-os év rengeteg újdonságot hozott számomra eddig, de a legjobb dolog a blog szempontjából, hogy immáron nem egyedül fogok írni, hanem másodmagammal. Az együttműködés keretében nem csupán rendszeresen fogunk jelentkezni, de más jellegű blogposztok is helyet kapnak majd a divatjog mellett - természetesen szegről-végről kapcsolódó témában. A blogot újjáélesztendő legelső bejegyzés ismételten nem jogi témájú lesz, hanem kicsit személyesebb: szeretnénk megosztani Zsuzsival, Szabó Zsuzsannával, hogy mi is történt velünk, jelenleg hol tart az életünk, és hogy miféle elképzeléseink vannak a jövőt illetően. A sort Zsuzsi kezdi, akivel az egyetemen ismerkedtünk meg.

Üdvözlök én is mindenkit! Mint ahogy azt Gerti említette, én is Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi karán fogom decemberben befejezni egyetemi tanulmányaimat, és az utolsó államvizsgákra való készülődés mellett egy francia hitelintézetnél dolgozom együtt a cég jogtanácsosával.
2015-ben hallottam először a divatjogról, mint különálló jogterületről, amikor az ELSA egyesület e témában hirdetett meg egy nyári egyetemi programot. Azonnal jelentkeztem, és nem bántam meg: rengeteg inspiráló, elhivatott diákkal és szakemberrel találkoztam, és persze remek előadásokon vettem részt.
Ezt követően folyamatosan követtem a témával foglalkozó blogok bejegyzéseit, és szakdolgozatomban is e területet elemeztem; egy összehasonlító elemzést írtam az amerikai és európai szerzői jogi, védjegyjogi szabályozásokról, melyben azt vizsgáltam, miként lehet, illetve lehet-e egyáltalán oltalomban részesíteni a divatcikkeket. Számos híres jogesetet feldolgoztam, melyek közül az egyik legizgalmasabb számomra a szerzői jogi védelem vonatkozásában Gregory Poe, amerikai képzőművész-divattervező esete volt, melyben az eljáró bíróság azt vizsgálta, hogy az általa kreált fürdőruha vajon minősíthető-e képzőművészeti alkotásnak.
A következő blogbejegyzéseimben szeretnék kitérni e témára is, illetve divat világában a másolás szerepének vizsgálatára: létezne-e divat másolás nélkül? Van-e jogszerű másolás, és mik annak a határai?
Remélem, kellőképpen felcsigáztam mindenkit, és minél többen kattintanak az újabb és újabb blogbejegyzéseinkre!

És végül én, Gerti zárnám a sorokat. Ebben az évben befejeztem egyetemi tanulmányaimat, immáron ügyvédjelöltként dolgozom egy budapesti ügyvédi irodában. Munkám során olykor-olykor találkozom a számomra érzelmileg leginkább meghatározó jogterületekkel is és szerencsére nem csupán a hazai viszonyokat érintéően, hanem nemzetközi ügyekben is az ügyvédek segítségére lehetek. Az egyetem befejezése során a szakdolgozatomat “Védjegyjog a divat világában” címmel írtam, amelynek ugyan központi kérdése a védjegyek meghatározó szerepe volt, sikerült kitérnem más-más divatjogi kérdésekre is: ilyen például a fast fashion által okozott társadalmi, környezeti problémák, vagy például az Európai Uniós és a magyar vagy más EU tagállam védjegyszabályozásának jogharmonizációjának kérdése. A szakdolgozatból kedvenc témám, a Louboutin cipellők védjegy kérdése sem hiányozhatott, természetesen, mely ügyről az általam írt következő blogbejegyzésből ismerhet meg többet a kedves Olvasó.

Reméljük, hogy az elkövetkezendő időszakban a blog eredeti célját és a pár év elszállta miatt bekövetkező koncepcionális újításokat megvalósító blogposztoknak köszönhetően széles körben ismertek lehetnek a magyar divatjog ügyei, maga a divatjog és több, divattal összefüggő különlegesség. Kellemes olvasgatást kívánunk mindenkinek! Zsuzsi és Gerti

A fast fashion kifejezés nemrégiben lett használatos a magyar divatvilágban, és már-már divatjogi szakkifejezésként is tekinthetünk rá. 

A kifejezés nyersfordításban gyors divatot jelent, amely árulkodik a mögöttes tartalomról is. Napjaink felgyorsult világában ugyanis az alapvető divatirányzatok egy-egy bemutató után már akár másodpercekkel is kikerülnek a "nagyvilágba", legyen az akár tudatos, akár nem.
A jelenlegi állás szerint egyre több tervező használja a különböző social media felületét, hogy bemutassa mind ruháit, mind azok egy-egy részletét. A The New York Times nemrégiben foglalkozott a témával, és felsorakoztatta, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak, ha egy-egy kollekció egy okostelefon segítségével azonnal landol az Instagram, Facebook, Twitter, ésatöbbi oldalakon. A teljesség igénye nélkül pár előny és hátrány: az adott outfitek pillanatokon belül eljuthatnak mindenkihez, így a potenciális vásárlókhoz is, az adott tervező neve tágabb körben lesz ismert, valamint újabb színtereket nyitnak meg a tervezők előtt bemutatójuk különlegessé tételében. Azonban a divatvilág 2 dimenzióssá avanzsált, laposabb lett, könnyebb az outfitek másolása, viszont a ruhák kidolgozottsága, aprólékossága, a textíliák milyensége kevésbé "jön át" a képeken, videókon. Bővebben: itt [angol nyelvű cikk!].

A fast fashion lényege pedig, hogy a luxus divatházak kollekcióinak irányvonalait sokkal olcsóbban (és gyorsan) eljuttassák azokhoz az emberekhez is, akik nem engedhetnek meg maguknak egy-egy Hermès, Versace, Dior, Oscar de la Renta, stb. csodát. Ez ugyanakkor nem egyenlő az utánzással és a másolással, ebben rejlik a fast fashion értelme. Mint azt az előző bejegyzésben is írtam, nagyon fontos eleme a "koppintásnak", hogy milyen piacra szánnak egy adott kollekciót. Ha összehasonlítunk egy tipikus fast fashion vállalatot (pl. H&M) egy luxus divatcéggel (tegyük fel, Valentino), láthatjuk, hogy teljesen más közönséget szólít meg. Az adott dizájner kreáció nem teljes egészében kerül átemelésre, minimális változtatásokat általában a fast fashion cégek eszközölnek azokon. 

Forrás: http://oomyht.blogspot.hu/2012/06/aequalis-prada-vs-zara.html

Egyik kedvenc divatjogi blogom, a The Fashion Law időről időre előveszi a fast fashion hátrányait is. Nem egy cikkében írt arról, hogy embertelen körülmények között dolgoztatják e cégek gyárainak munkásait, de olyanról is beszámoltak, hogy dél-amerikai üzemekben egyenesen rabszolgamunkára kényszerítettek embereket. Egy posztjában gyakorlatilag az összes okot felsorakoztatja, hogy miért is annyira olcsók a különböző fast fashion termékek, mindezt hármas csoportba sorakoztatta: 1. nem kell tervezőre költeniük, mert mindegyik "kreációjukat" egy az egyben egy nagyobb divatcég kifutójáról emelték le, 2. a gyárak és a gyártás biztonsági szabályainak megszegése, 3. a dolgozóikat nem megfelelő munkabérrel illetik. (A TFL bloggere álláspontjáról bővebben itt lehet olvasni - angolul.) Ugyanakkor én fontosnak tartom kiemelni, hogy e fent említett érvek nem mindegyik fast fashion vállalatra igazak, sőt. Ha már a H&M-mel példálóztam, itt szeretném megemlíteni, hogy ők az a fast fashion vállalat, akik rendszerint dolgoznak együtt divattervezőkkel, a november 6-án megjelenő dizájnerkollekciójukat Alexander Wang álmodja meg. 

A minap belebotlottam az interneten egy, a Sugarbird márkával foglalkozó blogpostba, és sajnos, vagy nem sajnos, de közel félévi "monitor-üzemmód" után úgy gondoltam, itt az ideje elkezdeni az írást.

Véleményem szerint ahhoz, hogy objektív képet kaphassunk, először is meg kell egy kicsit is ismernünk a Sugarbird márkát. 
A Sugarbird egy exkluzív ruhamárka, amelynek kreációi nem jönnek szembe velünk minden utcasarkon, mivel limitált kollekciókat dobnak piacra: egy-egy ruha általában csak egy-két színben, valamint a konfekcióméreteknek megfelelően egy-egy darab található meg az üzletekben. Ez az elgondolás egyébként az alapja a luxus ruhamárka-gyártó cégeknek is, és számomra is szimpatikus, valamint támogatandó. A Sugarbird tervezőcsapata pár évvel ezelőtt együttműködésbe kezdett ismert hazai címlaplányokkal, így elindítván a Covergirls vonalat, amiben jelenleg Bódi Sylvy, Debreczeni Zita, Dukai Regina és Zimány Linda, mint oszlopos tagok, adják át ötleteiket, elképzeléseiket a tervezőknek, akik ez alapján megalkotják az adott ruhakölteményeket. (A legutóbbi Cukormadár bemutatón egyébként Lola, Sona Skoncova, valamint Tatár Csilla nevével fémjelzett kollekciókat is megismerhetett a nagyközönség.)

Itt jött el az a pont, amikor is megint szeretnék visszautalni ahhoz a gondolathoz, miszerint a Covergirls csapata nem tervezőkből áll, "...ahogyan azt hangsúlyozzák is! Sokkal inkább kulcs, hogy a kollekciókat nagyobb márkák (is) ihletik, melyek közül sok egyáltalán nem elérhető hazánkban, tekintettel, hogy nincs üzletük, de még közvetett forgalmazójuk sem. Ha mégis hozzájutnál egy-egy darabhoz, azt potom 600 ezertől megteheted, a felső határ pedig a csillagos ég, mivel olyan ruha „eredetijét” is láttam, aminek forintra átszámolt ára 1 millió felett volt." -írja a már említett bejegyzés írója. Egy kis szösszenet arról, hogy a Sugarbird ruhái mennyire azonosíthatók egy-egy nagyobb divatcég, designer alkotásaival, itt.

Nézzünk egy kicsit mögé, hogyan is lehetséges ez pontosan, milyen kritériumoknak kell megfelelni. 
A szellemi alkotások jogában több területet különíthetünk el egymástól, például: szerzői jog, védjegy jog, szabadalmak joga, stb. Egy adott ruhadarab megalkotása és szerzői jogi védelme már a tervezésnél kezdődik, az anyagok kiválasztásánál, a szabásminta kialakításánál. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint (1999. évi LXXVI. törvény - A szerzői jogról, a továbbiakban Szjt.) az iparművészeti alkotások és azok tervei a törvény hatálya alá tartoznak, tehát védelemben részesülnek. Ugyanakkor itt kell megtárgyalnunk azt is, hogy akkor az ötletek önmagukban nem élveznek semmilyen jogi oltalmat, viszont megvalósításuk már igen. 

A szerzői jogi oltalom az adott mű eredetiségén, mint már korábban utaltam rá, rögzítésén (jelen esetben a tervezés), valamint publikálásán (pl.: divatbemutató) alapul (ez egyébként nemzetközileg is általánosan elfogadott). Az eredetiség pont itt, számunkra külön érdekes, hiszen megtörtént már, hogy két, közel azonos, egyforma mű ugyanúgy védelemben részesülhetett. Ilyen például  Bergendy és a Süsü, a sárkány című mese zenéje (1976), valamint az 1970-ben, Willie Mitchell által írt Cherry Tree névre keresztelt soul nóta. Különbséget kell tenni a tényszerű másolás, vagy akár inspiráció szerzés és a jogi keretek között történő másolás, szerzői jog megsértése között. Van egy szűk mezsgye, melynek során a szinte teljesen megegyező, vagy akár a feltűnően hasonló alkotások mégis létezhetnek egymás mellett. Első körben meg kell, hogy vizsgáljuk, mennyire is hasonló a két kérdéses alkotás. Itt gyakorlatilag mindkét kreációt darabokra kell, hogy cincáljunk, hiszen akár olyan részeletek is legálissá tehetik a "másolt" darabot, mint a keletkezés körülményei, hiszen a világ felgyorsulásával, az internet elterjedésével akaratlanul is találkozhatunk olyan dolgokkal, amelyek ihletet adhatnak, tegyük fel, egy ruhaköltemény megalkotásához. Második fordulóban azt vesszük nagyító alá, hogy ki(k) is a közönsége egy-egy adott műnek, a szerző, alkotó kit, vagy kiket kíván megcélozni szerzeményével. A FemCafén megjelent blogbejegyzésből is kitűnik, hogy a Sugarbird egy-egy akár millió forintba kerülő ruhát használt inspirációnak, melyeket jóval olcsóbban, 10-20-30-40-50000 Ft-ért lehet megvásárolni. Ebből számomra kitűnik, hogy a piac lényegesen eltér, hiszen aki megteheti, valószínűleg megvásárolja az "eredetit", valamint az inspirációnak szánt darabok lehet, hogy Magyarországon el sem érhetőek, tehát már a célközönség kérdésénél azt kell, hogy mondjam, a Sugarbird jogi keretek között nem "koppint". 

Ez ugyanakkor további kérdéseket is felvet (számomra mindenképp). Több női magazinban (nem csak a magyar kiadásúakban) is találhatunk olyan oldalakat, miszerint egy-egy nagyágyú divatcég termékét megkeresik lényegesen olcsóbb és majdnem ugyanolyan kiadásban. Attól függetlenül, hogy két különböző piac a célpont, ez véleményem szerint segíti a dizájnlopásokat, és a "tervkalózkodást", aminek védelmében Amerikában már külön törvény is született a 2012-es év végén (erről külön bejegyzést tervezek írni). Bennem az is felmerült, hogy ezt a vékony határvonalat kihasználva másolhatnak a szinte mindenki számára megfizethető áron eladó divatcégek, és az úgynevezett "fast fashion" világát megteremtve, amely egyébként évente több száz halálos áldozatot is követel. Nem azt szeretném ezzel sugallni, hogy mindegyik, közel mindenki számára elérhető árú termékeket kínáló divatcég kihasználja az olcsó munkaerő "előnyeit", de véleményem szerint nem árt mérlegelni, hogy ki, hol vásárol, és ebben az esetben az adott termékek minőségére is oda kell figyelni. Minderről egy későbbi postban szeretnék többet írni, mert több kutatást kíván meg a téma.

Sok szeretettel üdvözlöm mindazokat, akiket érdekel a divat és a hozzá kapcsolódó jogi háttér. 

A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán vagyok joghallgató, ezévben végeztem el a szegedi Összehasonlító Jogi Intézet amerikai szakértői képzését, így találkoztam először a divatjoggal. A blogolás ötlete pedig a rengeteg, ugyanezen tárggyal foglalkozó külföldi blog miatt ütött szeget a fejembe, hiszen Magyarországon nemhogy blog nem foglalkozik ezzel a tematikával, de a hétköznapokban sem ismert a kifejezés: divatjog. 

A divatjog nem csak a dizájn védelmét, tehát a szellemi alkotások jogát foglalja magában; polgári jogi, munkajogi, nemzetközi jogi vonásokkal - bőven - büszkélkedhet. Magyarországon a divatjog kollokációnak nincs nagy múltja, mint arra már utaltam, ezért célom, hogy e bloggal közelebb hozzam az emberekhez, mind a szakmabeliekhez, mind a laikusokhoz, az e kifejezés mögött álló jogi hátteret és ügyeket, jogeseteket.